hát, az van, hogy ez jutott eszembe csütörtökön este, amikor kis barátaim gyereknapot csináltak nekem a budai rakparton (is), és úgy tele volt a szívem szeretettel, hogy ritka gyorsan búcsúztam tőlük, nehogy bőgni lássanak.

annyira nem jó sehogy nekem most. szuperhold ide vagy oda, ma egy szalmaszálat nem tettem keresztbe, emiatt duplán ki vagyok készülve, hogy lehet így élni, jajjdeborzasztó. kalácsot akartam sütni, és még egy nyamvadt keksztekercsnek se állok neki. basszameg.

ma délután a nyolc évvel korábbi manuális naplómmal szórakoztattam magam, szomorúan konstatálva, hogy nem változtam semmit. akkor is épp valami dolgozat megírásával kínlódtam, számolva a napokat, majd az órákat, aludni mindennel együtt azért jókat tudtam akkor még. most is van az a határidős munkám, ami kb múlt hétre kellett volna, tehát ma éjszaka meg kell legyen, szinte bármi áron, hát igaziból sírok. közben a lakótársam bosszúból* füstöskonyhává változtatta az egész lakást. az élet nem könnyű. most ahogy így elnéztem a múltat, sosem volt az.

*mindegy

ha nekem van egy olyan barátom, aki kb. mexikóból kitalálja, hogy küldet nekem pénzt, valaki olyanon keresztül, akiről az életben nem jövök rá (szerinte) hogy ki áll mögötte, akkor szerintem pofám lapos, és hálát adok az életnek, mindenért.

ez van most. az öröm is tud fájni. csak mondom.

én nem tudom, ki küld nekem postán nagyobb összeget, de ha egyszer  fel merem venni, nem fogom visszaadni, most szólok, akármire is hivatkozol kedves idegen.

ez van.